Mindig is szerettem a meséket. Azokat, amikben a hősnő veszélyes kalandok közepette, ugyanakkor egyenes derékkal kiállja a próbát, túljár a gonosz eszén, és végül minden jól alakul. És persze rátalál a megérdemelt boldogságra egy közepesen csibész férfiszereplő oldalán, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak. Hogy közben néha dalra fakadnak, az itt most nem lényeges körülmény. Van, hogy csak az utolsó tíz percet  nézem újra, az „igen, lehetséges” látásmód képességét erősítve magamban.

Ezzel szemben, gyakran hallom azokat a mondatokat, hogy „jajj, ne legyél már olyan naív”, „az élet nem tündérmese”, vagy újabban „a boldogság csak a katasztrófák üzemzavara”.

Pedig ezek a mondatok nagyon veszélyesek. Beeszik magukat a gondolataimba, és – ha nem figyelek - szépen lassan elkezdik újraírni azt, amit az Élet rendjéről legbelül gondolok. Arról, hogy mi történik, amikor nem én irányítom a dolgokat. Amikor beleugrom a bizonytalanba.

Meghatározzák a fejemben futó filmet: nem az események objektív történéséről, hanem arról, amilyen értelmezést adok nekik.

Felfelé, vagy lefelé csavarodó spirál: felemel vagy lehúz.

De lehet választani.

„A mesék nem arról szólnak, hogy minden rendben van, hanem arról, hogy mindent rendbe lehet hozni” – Boldizsár Ildikó

Az illatok nyelvén a damaszkuszi rózsa tud segíteni abban, hogy megérezzem az Élet végtelen bölcsességét. Zsebembe szánt varázsital: már készítem is a szubtilis szaglóüvegement.