A reptérről egyből irány a svájci Alpok. A lapos háztetőkön a legalább két méteres hóréteg jelzi, hogy itt nem viccel a tél. Első este már szemezek a sajt fondüvel, de még tartom magam. Mivel itt majdnem minden sajtból készül, erős a gyanúm, hogy maximum késleltethetem, de elkerülni úgysem fogom a találkozást. A harmadik estéig tartom magam. Mert soha nem sietünk a hegyekben.
Megtanulom, hogy itt a fekete pálya meredek szűzhavas hegyoldalt jelent. Gondolnád, hogy ez csak egy maréknyi tapasztalt (vagy vakmerő) profinak a játszótere, de közben alig férünk be a 3200 méterről induló fekete pálya síliftjébe. Mindenkinek jobb, ha ezeket a fényképeket csak a haza érkezésem után mutatom meg.
De előtte még gyűjtök néhányat Fuerteventurán. A legdélebbi spanyol szigeten kopár vulkanikus hegykúpok, a Szaharából importált homokdűnék, fekete és fehér homokos tengerpartok, és mindenek előtt gyönyörű, fehér tarajos hullámok követik egymást. Az európai Hawaii-ként emlegetett szörfparadicsom sok országból vonzza a hullámlovasokat. Mi éppen egy skót instruktorral csiszolgatjuk a tudásunkat, egy ír srác és egy svájci pár kíséretében. A beöltözés után már egészen coolnak néz ki mindenki; gyors eligazítás a tengerparton, és máris a vízben vagyunk.
Az óceánban nagyon bölcsnek kell lenned. Nem érdemes a hullámok ellenében erőlködni, meg kell tanulni használni az áramlatokat, és figyelni az időzítésre. Két siklás között a deszkán ülve figyeljük a fáradhatatlanul formálódó hullámokat. Türelmesen kivárni a tökéleteset egyfajta meditáció. Mert soha nem sietünk az óceánban.
Christina és Philip negyven év körüliek. Ebben az évben már másodjára utaznak a Kanári-szigetekre, mert meleg van, és imádnak kite szörfözni. Nagyon fittek és ügyesek; egyből az első hullámokon felállnak a deszkán, és egyszer sem hallom őket a 17 fokos víz miatt nyafogni, pedig két óra után mindannyian átfagyunk.
A karnevál első estéjén együtt megyünk velük az éjszakába. Az utolsó bárban egy csapatnyi hetven év körüli helyi erő mellett kapunk asztalt. Miután az egyikük véletlenül lelöki az egyébként már üres poharunkat az asztalról, megtudjuk, hogy jóvátételképpen mindannnyiuknak feltétlen el kell fogadnia egy ajándék italt. Ez a helyi szokás. A koccintás után már az unokáik fényképeit mutogatják, és minden harmadik mondat után dalra fakadnak. Én teljesen meghatottan hallgatom a negyven évnyi házasság titkáról szóló tanítást, pillanatra sem bizonytalanodva el a nyelvi akadályok miatt. A beszélgetést megolajozza a sok mosoly. Úton hazafelé nem bírjuk abbahagyni a nevetést. Imádtuk a dalban előadott történeteket, de hajnal három tájékán már nem mertünk újabb kérdést megkockáztatni.
Valahogy itt minden olyan drámai. A bicaj kölcsönzőben legalább tíz perces érzelmektől átfűtött monológot hallgattunk arról, hogy mennyire lehetetlen kérés most verseny bicajt kölcsönözni a seregestül érkező triatlonisták miatt. Az első tíz másodperc után tudjuk, hogy montainbike-ot választunk, de azért türelmesen kivárjuk az előadás végét. Mert soha nem sietünk egy szigeten.
Akár síelés, akár szörfözés, egy jó ajakír életmentő. Az alábbi házilag készített méhviasz alapú keverék sikeresen teljesített a bevetésen. A hozzávalókat olvasztd fel és egy kis tégelybe öntve hagyd kihűlni a saját tempójában. Mert tudod, soha nem sietünk a konyhában.
5 g méhviasz
20 ml mandula olaj
20 ml rózsavíz
30 csepp levendula (Lavandula angustifolia) és orvosi kamilla (Matricaria chamomilla) illóolaj
