Azt hiszem, nem fogok meglepetést okozni senkinek azzal, hogy teljesíteni egy félironman távot hatalmas erőpróba testileg éppúgy, mint mentálisan. De ami különösen izgalmas számomra, az az átváltozás, ami végbement bennem egészen az elhatározástól, a felkészülésen át a célvonal átlépéséig. Sőt, még a verseny utáni pár napban is. Nem vagyok már ugyanaz az ember, aki nyolc hónappal ezelőtt voltam. Persze, nyilván az izmaim megedződtek, és vállban szűkebbek az ingek, de ami még fontosabb: türelemre, kitartásra és alázatra nevelt ez a tapasztalat.

Elvégre is lelki síkon keresendő az elhatározásom oka. A év végi számvetésemkor döntöttem el, hogy egy kellően beláthatatlanul nagy triatlon távot fogok teljesíteni. Azért, hogy újra erősnek érezzem magam: hogy hegyeket tudok megmozgatni, és hogy nincs az a megrázkódtatás, amiből ne lehetne újra talpra állni. Hogy azt érezzem, hogy bármi történjék is velem, bízhatok a saját erőmben, és kitartásomban.

A félironman táv kellően nagy erőpróbának tűnt az 1,9 km úszással, a 90 km bicajjal és a 21 km futással. Futottam már félmaratont, mint ahogy tekertem már fél napokat az országuti bicajommal, és többször úsztam már át a Balantont (még ha csupán „nagyi úszásban” is, baseball sapival a fejemen), de teljesen elképzelhetetlen volt, hogy a hármat együtt, pláne ilyen távon teljesíteni tudjam.

Izgulva hívtam fel az edzőt, akit egy barátom ajánlott. Akkor már tudtam, hogy jó helyen vagyok, amikor bevallottam neki, hogy nem tudok gyorsúszásban három levegővel 50 méternél hosszab távot kifulladás nélkül legyűrni, és azt mondta, hogy nem baj, majd idővel menni fog. Pont egy ilyen edzőre volt szükségem: aki támogat és bátorít. Hiszen tudtam, hogy a házi feladatomat úgyis meg fogom csinálni.

Így vette kezdetét a felkészülés a párommal együtt, ami rettentő izgalmas volt. Lett egy órám is, ami nagyon alaposan számontart rólam mindent. Annyira zavarbaejtően sok mindent, hogy azóta sem merem a hálószobában altatni. A hétfők kivételével az elmúlt hét hónap minden napján volt valamilyen edzésem. Így történt, hogy futottam Oslóban és Madridban, úsztam Korzikán, bicajoztam Franciaországban és Svájcban. A legszebb edzések között mindenképpen ott van a Genfi-tó körüli tekerésünk és a Saléve megmászása bicajjal.

A legnehezebb az volt, hogy hogyan illesszem be a mindennapjaimba az edzéseket, miközen három ország között ingáztam folyamatosan, céget alapítottam, elkezdtem franciául tanulni és végzem az aromaterapeuta sulit is. A hétköznapokon a kora reggeli, vagy késő esti órákkal kellett gazdálkodnom, okosan.

Hosszas beszélgetéseket folytattam magammal a reggeli úszásra menet, hogy miért lett volna jobb tovább aludni, vagy este 11-kor miért ne tekerjem le az utolsó 5 kilométert, mikor már mindenki más is haza ment a szigetről. De mégis felkeltem. És mégis letekertem. Mert arra gondoltam, hogy ezek azok az apró kis mozzanatok, amikben megedződik az akaraterőm. És minden erőfeszítés felér egy apró kis győzelemmel.

Triatlonos élményeim következtében született velős felismeréseim:

• Nagyon pontosan kell látnom a célomat. Van, aki a győzelemért csinálja, van , aki a határait feszegeti, van, aki visszaigazolást szeretne, van, aki rendszerességet az életében, van, aki egészségesebb, sportosabb testet (és lelket) és még ezernyi más indok lehet. A félironman már kellően nagy erőpróba ahhoz, hogy megmutassa, mi az, amiért tényleg hajlandóak vagyunk lépéseket tenni.
• Nem szabad összehasonlítgatnom magam a többi atlétával: nem tudhatom, hogy nekik mi a céljuk, milyen felkészültségi állapotban vannak, mi a stratégiájuk, milyen sportolói múltjuk van. Nem szabad helyet adni a rossz érzésnek, amikor egyre közelebbről hallom egy karbon kerék suhogását. Arra kell gondolnom, hogy én megtettem mindent a saját felkészülésemért.
• Akkor tudok elég levegővel úszni, ha kifújom, ami bennem maradt. Akkor tudok befogadni, ha a régit elengedem.
• Felbecsülhetetlen támogatást adnak a szeretteink. Csupán azzal, hogy ott vannak, hogy együttéreznek, hogy aggódnak, hogy szurkolnak. Nincs kiemelkedő egyéni teljesítmény stabil hátország nélkül.
• A gondolataim határozzák meg azt, hogy hogyan élem meg ugyanazt a fizikai teljesítményt. Minden edzés közben arra gondolok, hogy már az egynegyede megvan. Vagy már csak még ugyanennyit kell. Vagy egyik lépést a másik után, és elfogynak a kilométerek. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy arra gondoljak, hogy fáj, hogy fáradt vagyok, hogy atyaég, még mennyi teendő vár otthon.
• Viselni egy csapat mezét, vagy egy ország zászlaját hihetetlenül felemelő érzés. Ugyanakkor felelősség is, ami arra sarkall, hogy mozgósítsam az utolsó erőtartalékaimat is.

Nagyon hálás vagyok ezért az élményért, nagyon sokat adott. Természetesen a podersdorfi verseny csak egy mérföldkő volt, de az utazás tovább folytatódik. Nem szívesen nélkülözném mindazt, amit a triatlontól kaptam.